Neil Gaiman - Csillagpor

Szerelmesek kalandja a kalandok szerelmeseinek.

Szerethető történet. Pont. Gaiman műveiből általában hiányolok valami pluszt, ami miatt nem tud elég közel férkőzni a szívemhez. A Csillagpornak majdnem sikerült. Nem hiszem, hogy az elkövetkezendő olvasások alkalmával csökkenne a távolság, így csak elfogadom azt, amit nyújtani tud. Nagyszerű, kalandos fantasy mese, különc, nem átlagos szereplőkkel, akiket lehet szeretni, lehet értük s velük együtt izgulni. A történet is nagyon ötletes (igen, Gaimannek nagyon jó ötletei vannak, csak a megvalósítás nem mindig kompatibilis az én ízlésemmel), ügyesen vegyíti a kalandot, a veszélyt, a humort, a (csipkelődő) szerelmet, a mesei elemeket. Van benne szív és ez az, ami igazán számít. Ami miatt mégsem teljes az élmény, néhány érthetetlen viselkedés egy-egy szereplő részéről, valamint az, hogy a karakterek egyike sem volt rendesen kidolgozva, kevésnek éreztem. De ettől még bőven belefér az igényes szórakoztató irodalomba. 

Jó szívvel ajánlom: 5/4.5

*

Fülszöveg:

Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.

Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított.

*

Kedvcsináló idézetek:

Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit. Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.

– A mókus még nem találta meg azt a makkot, amiből az a tölgyfa nő, amelyet kivágva kifaragják annak a bölcsőjét, aki engem majd megöl.

Egyszer egy filozófus azt kérdezte: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk?

Nem nehéz birtokolni valamit. Vagy mindent. Csak tudnod kell, hogy a tiéd, aztán önként elengedni.

Hát ha megkérdezik, honnét jöttél, mondd, hogy „A hátam mögül”, és arra, hogy hová mész, mondd, hogy „Az orrom után.”

Volt egyszer egy fiatalember, ki Szíve Vágyát áhította elnyerni.

– Miért kiabáltál? – érdeklődött Yvaine. 
– Tudattam az emberekkel, hogy itt vagyunk. 
– Milyen emberekkel? 
– Sose lehet tudni. Jobb, ha kiáltok annak, aki nincs ott, mintha az, aki ott van, nem vesz észre,mert nem szólok semmit.

– Mellnézést kérek – mondta egy halk, szőrös hang a fülébe –, nem álmodnál egy kicsit halkabban? Az álmod átfolyik az enyémbe…

Hébe-korba halljuk, hogy éppolyan könnyű nem észrevenni azt, ami nagy és nyilvánvaló, mint ami kicsi és jelentéktelen, és hogy az észre nem vett nagy dolgok gyakran okoznak problémát.

Egymás mellett fekve bámulták az eget. 
-Mit akarsz az élettől? – kérdezte a tündelány. 
-Nem is tudom – ismerte be. – Azt hiszem, téged.

Az április fagyos volt, s angol tavaszhoz illőn kínosan szeszélyes.

– Feje vagy farka? 
– Dönts te. 
– Akkor a feje neked, a lédús szemével, a zaftos agyával meg a ropogós fülével.

Mind tisztában voltak vele, hogy ha a csillag átkel a falon a való dolgok világába, abban a pillanatban egy fémes kődarabbá válik, ami leesett az égből: hideg, halott, számukra haszontalan kővé.

*

Neil Gaiman: Stardust, 1999

Ritka kivételek egyike, hogy a könyvből készült film (Matthew Vaughn, 2007) jobban tetszik, mint maga a regény, mivel jó néhány szereplő (a boszorkányok, a viharvári testvérek, a kalózkapitány) több szerepet kap, vagy csak jobban megismerhetőek és ezáltal kerekebb egész lesz maga a történet is, kitölti azt az űrt, amit olvasás közben éreztem. Emellett nagyon jól visszaadja a hangulatot, a színészeket is jól eltalálták a szerepekre. A zenéje pedig még érdemel egy plusz pontot.  

A könyv hivatalos elérhetősége: http://www.neilgaiman.com/works/books/stardust/
Wikipédia: http://en.wikipedia.org/wiki/Stardust_(novel)

Moly.hu:
A könyv adatlapja: http://moly.hu/konyvek/neil-gaiman-csillagpor
Értékelésem: http://moly.hu/ertekelesek/622784
Még több értékelés: http://moly.hu/konyvek/neil-gaiman-csillagpor/ertekelesek
További idézetek: http://moly.hu/konyvek/neil-gaiman-csillagpor/idezetek

Stephen King - Tortúra

De még hosszú időbe telt, míg át tudta törni az ajkát összetapasztó száraz nyálkérget, és rekedten krákogva megkérdezhette: „Hol vagyok?”, a nőtől, aki könyvvel kezében ágya mellett ült. A könyvet egy Paul Sheldon nevű ember írta. A névben minden meglepetés nélkül a magáéra ismert. 
– Sidewinder, Colorado – mondta a nő, amikor végre elhangzott a kérdés. – Az én nevem Annie Wilkes. És én vagyok a maga… 
– Tudom – vágott közbe a férfi. – Maga az én első számú rajongóm.
– Úgy van – mondta a nő mosolyogva. – Pontosan az vagyok.

Az első Stephen King regényem, amit olvastam. 14 éves voltam, emlékszem, akkor szerelték, hozták be az új konyhabútorunkat, én meg csak láb alatt lettem volna, természetesen, úgyhogy körbenéztem nővérem polcán, és erre bukkantam (a Holtsáv volt még mellette, de a Tortúra jobban felkeltette az érdeklődésemet). Úgyhogy lecsüccsentem az egyik zöld fotelbe, ami azóta kikerült az udvarra, és a macskáim héderelnek benne, és estére ki is olvastam. Mondhatom, szerelem volt első olvasásra, szerintem ez volt az első, igazi felnőtt olvasmányom, és szinte baltával vágott fejbe, hogy stílusos legyek.:) Végigfaltam az egész könyvet. Nagyon nem emlékszem már, anno mit éreztem, de a 2012-es újraolvasásomat is figyelembe vége a belemagyarázós emlékekkel együtt, valószínűsítem, hogy mind a történet, mind az elbeszélés, a stílus volt az, ami igazán megfogott, meg az a fajta pszichikai hadviselése a regénynek, amitől igazán nagyszerű lesz, vagyis a lényege. Persze később megismertem King kevéssé valóságos, emberi szörnyeit is, de azt mondom, ezek a fajta szörnyetegek, vagyis mi magunk, emberek, sokkal félelmetesebbek, mint a mumus, aki az ágyunk alatt vagy épp a szekrényünkben rejtőzik. Róla legalább tudjuk, mit akar, míg az emberi elme, az emberi viselkedés kiszámíthatatlan. Valószínű, hogy anno nem voltak ilyen pontos elképzeléseim, fogalmaim, de maga az érzés ugyanaz volt, mint most. Annie személyében az egyik legborzongatóbb elmebeteget ismerhettük meg. Mert látszólag nem gondolkodik tisztán, ami a józan belátást és érzelmeket érinti, de mellette kegyetlen logikával teszi azt, amit. Tudatában van a cselekedeteinek, mások előtt képes kontrollálni magát, amíg nem érez veszélyt, legyen az valós vagy vélt, ez már nem számít neki, de a betegsége miatt a belső kapcsolója, mely normál esetben tiltakozni kezdene a tettek ellen, áramtalanítva van. Ez nem jelenti azt, hogy felmenteném Annie-t, mert pont, hogy nem teszem. Amit ő művel ebben a regényben, azt nem lehet kizárólagosan a betegségével magyarázni. Ezért is ennyire veszélyes. Paul karaktere pedig arról mesél, hogy az ember mennyi mindent képes kibírni, elviselni a túlélés érdekében. Amikor már nem számít semmi, csak az, hogy vége legyen a rémálomnak, amikor már bármire képes lesz, hogy szabaduljon. Mert nemcsak a szabadsága a tét. Emellett egy kicsit bepillanthatunk egy író alkotói folyamatába is. Gyönyörű és félelmetes keringője, talán kicsit macska-egér játéka, regénye ez két karakternek, akiket nem egykönnyen felejt el az ember. 
Szerintem hibátlan King-regény, és bár megedződtem az évek alatt, le kellett tennem egy-egy résznél. „Hiába vannak kötélből az idegei. Majd meglátja.” írják a borítón. Megláttam bizony. Másodszorra is. De láthassák azt is, hogy mennyire élveztem újra, 13 év elteltével. Mr. King! Állandó és Hűséges Olvasója voltam, vagyok és leszek, s mint az egyik, első számú rajongója, meg kell mondjam, hogy rettentő büszkeséggel tölt el. A rüves-nyüves fanyalgókkal pedig nem kell törődni, én mondom, csufipofa! ;)

Abszolút: 5/5

*

Fülszöveg:

Paul Sheldon sikeríró, a szépkeblű közönség bálványa befejezi legújabb és legjobb regényét, minek örömére jól benyakal, s kábán autóba vágja magát. Egy veszélyes útkanyarban utoléri az észak-amerikai Sziklás-hegységben nem ritka hóvihar. 
Isten háta mögötti, magányos tanyaházából bevásárolni indul kis teherautóján Annie Wilkes, a Sheldon-regények könnyes rajongója. Az árokba borult autóroncsban kedvenc szerzőjére ismer, kinek tört-zúzott testében alig pislákol az élet. 
Kihúzza az árokból. 
Haza viszi. 
Életre kelti. 
Új Sheldon-regényt akar. Csak magának. 
Mindenáron.

*

Kedvcsináló idézetek:

Regényben minden terv szerint történt is volna… de a valóság olyan ocsmányul rendetlen! Mi mást lehetne mondani erről a földi életről, melyben sorsdöntő beszélgetések kellős közepén az embernek például épp pokolian kell szarnia? Egy olyan életről, amelyben még fejezetek sincsenek? 

A kegyetlenség végső soron megérthető, de a tébollyal nem lehet vitatkozni.

Ha belefogok egy könyvbe, mindig azt hiszem, hogy tudom, mi lesz a vége, de valójában még soha nem alakult pontosan úgy, ahogy elképzeltem. És ha meggondolja, ebben nincs is semmi csodálatos. Ha az ember könyvet ír, az egy kicsit olyan, mintha egy interkontinentális rakétát lőne ki; csak annyi a különbség, hogy a könyv nem térben, hanem időben utazik. A képzeletbeli időben, ahol a szereplők élnek, és a valóságosban, amelyet a szerző az írással tölt. Ha egy regény szakasztott úgy végződnék, ahogy az ember az elején elgondolta, az olyan lenne, mintha világ körüli útra lőne ki egy Titán-rakétát, és aztán útközben a robbanófejével megcélozna, mondjuk, egy kosárlabdahálót. Papíron egész jól mutat, és egyesek, akik az ilyesmiket kiagyalják, pléhpofával azt mondják, hogy pofonegyszerű volt… de nem mondanak igazat. A valóságban minden másképp működik.

Elvégre az az ember, aki képes inni egy felmosóvödörből, írhat egyszer parancsra is.

Ha nem volt szüksége ötletre, a sétához könyvet is vitt magával. A sétát ugyanis egészségesnek tartotta, de egyszersmind elég unalmasnak, és ha séta közben az embernek nincs beszélgetőpartnere, legalább könyv legyen nála.

- Ott egye a fene – mondta, és ez majdnem igaz is volt. Ha életben marad, írhat másik könyvet – ha kedve van hozzá, akár még ezt is újraírhatja. De a halott éppoly kevéssé írhat már könyvet, mint ahogyan új zongorát se vásárolhat.

Azt mondta, megbízást kapott egy New York-i képes magazintól, hogy rajzolja le a régi szálloda romjait, mert egy készülő cikkükhöz kellenek a rajzok. Nagyon híres régi szálloda volt a Panoráma, de tíz évvel ezelőtt leégett.

(…) szép dolog a reménység, nemes a küzdés, de a végén úgyis csak a balvégzet dönt.

Annie Wilkes maga volt a tökéletes olvasó; egy nő, aki imádja az érdekes sztorikat, de létrejöttük mechanizmusa egy csöppet sem izgatja. A testet öltött viktoriánus őstípus: a Hűséges Olvasó.

(…) az élénk fantázia nem bizonyul mindig áldásnak.

Ha az ember diliházban lakik, se vége, se hossza a murinak.

Arca kipirult, szeméből szikrázott az elevenség. Ennél közelebb Annie Wilkes egész életében nem járhatott a szépséghez, és később, ha Paul megpróbálta felidézni magában a jelenetet, mindig csak a nő kipirult arcát és virágos kalapját látta maga előtt. Ép elméjének és ítélőképességének utolsó maradványait összeszedve a hajdan oly racionálisan gondolkodó Paul Sheldonnak akkor az jutott eszébe: Úgy fest, mint egy özvegyasszony, akit tíz száraz év után végre megdugtak.

Paul Sheldon agyában pedig akkor fogalmazódott meg először tisztán a gondolat: Ezzel a nővel valami nincs rendjén. Nagy bajban vagyok.

Paul arra gondolt, hogy ha beletúrna ebbe a mosolyba, keze rugalmas sötétségbe ütköznék.

Mintegy tíz nappal az után, hogy a sötét felhőből előbukkant, három dologra jött rá csaknem egyidejűleg. A első az volt, hogy Annie Wilkes tekintélyes Novril-készlettel rendelkezik (aminthogy számos egyéb gyógyszerből is jócskán felhalmozott). A második, hogy jómaga Novril-függőségbe került. A harmadik pedig, hogy Annie Wilkes közveszélyes őrült. 

Mert az írók mindenre emlékeznek, Paul. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. 
A művészet lényege a szívós emlékezet. 

Sohasem a maga kedvéért írtam, Annie, és másokért se, a többi „első számú rajongóm” kedvéért. Mihelyt az ember írni kezd, ez a népség mintha egy másik bolygóra költözne. Nem írtam én az exfeleségeim kedvéért sem, és az anyámra meg az apámra sem gondoltam. Az írók, Annie, azért szeretnek ajánlást biggyeszteni a könyveik elé, mert határtalan önzésük még őket magukat is megrémíti.

Leírom, hogy VÉGE, aztán maga elolvassa, és utána maga írja le, hogy VÉGE, nem igaz? És így lesz vége, mind a kettőnknek.Látja, ezt a befejezést ki sem kell találnom. Hiába, akármit beszélnek az emberek, a valóság sem bonyolultabb, mint az irodalom. Többnyire pontosan tudjuk, mi lesz a dolgok vége.

A bánat olyan, mint egy szikla az óceán partján. Ha az ember elalszik, akkor beáll a dagály, és hoz némi enyhülést. Igen, az álom a dagályhoz hasonlít: elborítja a fájdalom szikláját. De ha az ember fölébred, a dagály visszahúzódik és nemsokára ismét felbukkan a szikla, a kagylók lepte, elvitathatatlan valóság és ott is marad örökre, legalábbis addig, amíg az Isten ki nem mozdítja helyéről.

*

Stephen King: Misery, 1987

A könyv elsőként az Árkádia kiadónál jelent meg, majd pedig az Európa Kiadó vette át. A regényből Kathy Bates és James Caan főszereplésével Rob Reiner készített méltó filmfeldolgozást. Annie megformálásáért Kathy Bates 1991-ben megkapta a Legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat.

A könyv hivatalos elérhetősége: http://stephenking.com/library/novel/misery.html
Wikipédia: http://en.wikipedia.org/wiki/Misery_(novel)

Moly.hu:
A könyv adatlapja: http://moly.hu/konyvek/stephen-king-tortura
Értékelésem: http://moly.hu/ertekelesek/622621
Még több értékelés: http://moly.hu/konyvek/stephen-king-tortura/ertekelesek
További idézetek: http://moly.hu/konyvek/stephen-king-tortura/idezetek

Stephen King - A ragyogás

- Minden nagy szállodának vannak botrányai - mondta. - Ahogy kísértet is van minden nagy szállodában. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek.

Úgy vélem, ha meghalljuk Stephen King nevét, akkor 10 emberből 9-nek A ragyogás fog eszébe jutni. Mondhatjuk, hogy ez a legismertebb, és talán legnépszerűbb regénye is. Nem véletlenül. 
Amellett, hogy horror, ehhez megfelelően és hatásosan felhasznált elemekkel, egy igazi vérbeli pszichológiai thriller is, mint megannyi más kötete is. King igazi szörnyei mindig is az emberi szereplőiben laknak. Minden nagy szállodának vannak kísértetei. És minden embernek. Mert szép az emberi lélek, de mivel belül van, mélyen, óhatatlanul vannak neki sötét zugai, ahol bármi megtermékenyülhet és kifejlődhet. Olyan szépen, hitelesen és rémisztően tudja leírni a karaktereinek személyiségfejlődését, hogy emiatt is vívta ki tiszteletemet a Mester. Igen, mindannyian változunk, külső és belső hatások nyomására egyaránt. De a külső hatások önmagukban nem elegek. És pont ezért mi magunk vagyunk saját magunk legnagyobb ellenségei. Sosem tudhatjuk, mikor hagyjuk cserben magunkat. Mert megtörténhet, nagyon is. Ha van bennünk egy kis plusz, egy kis ragyogás, akkor talán van esélyünk. 
Én azt gondolom, hogy Danny és Wendy igazi ragyogása maga a szeretet volt, ahogy Jacké és mindenkié. Csak vannak olyan dolgok, amik ezt eltompíthatják, és befolyásolhatják. Jelen esetben az alkoholnak jutott a megtisztelő szerep. És talán annak is, hogy nem bízunk eléggé magunkban. A gyermek hisz, bízik önmagában, befolyásolható ugyan, de benne még ott van a meseiség, a gyermeki lélek, a hit a jóban, így őt nehezebb elveszejteni. A nők pont a meglévő, vagy leendő anyaszerep miatt nyitottabbak talán, így ők is könnyebben tudnak védekezni. De egy férfi? Igen, az apai érzések itt is segíthetnek, de mégis, amennyire erősek és kitartóak tudnak lenni a férfiak, annál könnyebben tudnak elveszni. Mondhatnánk, persze, hogy mindenkire vonatkoztatható, de én ezt így érzem, de ettől még nem ítélem el az erősebbik nemet, sőt. Hiszen Jacket is megkaparintotta a szálloda, és önmaga is, de végig küzdött, harcolt az ellen a valami ellen. De kevés volt. És igen, előfordul, hogy mindannyian kevesek vagyunk valami, vagy valaki ellen. Mindenki elveszejthető. És ez az igazi félelem, borzalom. Hogy hiába tennénk meg minden tőlünk telhetetőt, mégis kevés. Sebezhetőek vagyunk. De nem szabad rettegni, és várni a rosszra, jön az magától is. Éljünk, szeressünk, örüljünk, ha pedig jön egy erős narancsos illat, vagy épp olyan hangokat, zenét hallunk, amit nem kellene, hát legyünk erősek, készüljünk fel, és nézzünk szembe bátran azzal, ami jön. Legyen bármi. Jöjjön bár kívülről, vagy épp belülről.

A karakterek közül Dick figurája nagyon jó lett, sajnálom - még mindig -, hogy kevés szerep jutott neki. Danny és Jack kapcsolatának rajza tetszett a legjobban, erőteljesek és árnyaltak, az apa-fia szál adja lényegében a könyv a gerincét. Wendy-t nem sikerült megszeretnem, talán őt éreztem legkevéssé hitelesnek, és idegesített is (vagyis ettől függetlenül jól lett megírva), bár lehet, hogy ez a film „jótékony” hatása. 
A horror-elemek, a nő a 217-ben, a sövényállatok nagyon is rendben voltak, kedvencek, na meg a roque-ütő, azokat a részeket tényleg élveztem. 
Külön dicséret, hogy A vörös halál álarca és az Alice Csodaországban többször is megjelenik a műben, mindkettőt különösen kedvelem.

Először 2006 környékén olvastam, nagyon nagy elvárással ültem le, na, az egyik legjobb King, hű meg ha, aztán akkorát csalódtam, mint a ház szálloda. 
2012-ben újra megpróbáltam, előítélet, elvárások nélkül, és szigorúan este 10 után. És én sajnálom a legjobban, de még mindig nem tudott úgy megérinteni. Látom én azt, miben van a varázsa, az ereje, mitől jó, mitől dicsérik, és miért kedvence sok embernek, és miért kap öt csillagot. De ettől függetlenül nekem nem tudta most sem megadni azt az élményt, és tudom, hogy soha nem is fogja. Nem tudtam eléggé félni rajta, és végig azt éreztem, valami még hiányzik. Volt egy-két rész, ami unalmasabb is volt, mégis azt mondom, nem átírni kellett volna, inkább még írni hozzá 500 oldalt, és még jobban szabadjára engedni az őrületet.

Nem, nem vagyok hajlandó lemondani Az első számú rajongó címkémről, maradok továbbra is végtelen tisztelője és rajongója, Állandó és Hűséges olvasója, kedves Mr. King.

Szívem szakad, de többet nem tudok adni: 5/3.5

*

Fülszöveg: 

A ragyogás pompás rémtörténet, amelyben minden hitchcocki klisé adva van: a Colorado-hegység egyik magaslatán a hó által a világtól elzárt szálloda, melynek története hátborzongató rémségek sorozatából áll; egy ún. „második látással”, vagyis ragyogással megáldott-megvert túlérzékeny kisfiú, aki azt is megérzi, ami csak történni fog, s érzékenységével jelen idejű fenyegetésként éli át, ami a múltban már megesett; az alkoholizmusából éppen kigyógyult apa, akinek labilis idegrendszere fokozatosan tovább bomlik, mígnem a Szálloda (amelynek történetét meg akarja írni) szelleme teljesen hatalmába keríti, s ezzel a pusztító szellemmel azonosulva családja megsemmisítésére tör; az elhatalmasodó tébolynak már-már természetfölötti őrületté fokozása, s ennek megfelelően olyan „képsorok”, amelyekhez hasonlók csak a Hitchcock-filmek tetőpontján találhatók; s végül – ha nem is mindenki számára – a megmenekülés.

A regényből sikeres film is készült Stanley Kubrick rendezésében, Jack Nicholsonnal a főszerepben.

*

Kedvcsináló idézetek:

Egy idegentől meg lehet szabadulni. Önmagunktól nem.

Mert ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet, de közben tovább kell lépned, történjék bármi.

Van valami, amit egyetlen hatévesnek se szabadna megmondani a világon: az, ahogyan a dolgoknak lenniük kéne, és ahogy vannak, az szinte sose ugyanaz.

A világ cudar hely, Danny. Nem törődik velünk. Nem gyűlöl téged meg engem, de nem is szeret minket. Rettenetes dolgok történnek a világban, olyan dolgok, amelyeket senki se tud megmagyarázni. (…) A világ nem szeret téged, de az anyukád igen, és én is. Te jó fiú vagy. Gyászolod az apukádat. Amikor úgy érzed, sírnod kell azért, ami történt vele, akkor bújj be egy szekrénybe, vagy bújj a takaró alá, és sírj, amíg ki nem sírtad magadból. Egy jó kisfiú ezt teszi. De vigyázz, tovább is kell lépned. Mert ez a dolgod ebben a cudar világban: életben kell tartanod magadban a szeretetet, de közben tovább kell lépned, történjék bármi. Szedd össze magad, és lépj tovább.

A hegyek nem ismerik a tréfát.

A kérdések néha csak felesleges bajjal járnak.

(…) a gyerekek a felnőttek indítékait és tetteit bizonyára olyan hatalmasnak és baljóslatúnak látják, mint a sötét erdők homályában megbújó állatokat. Ide-oda rángatják őket, mint a bábukat, és csak halvány sejtelmük van arról, hogy miért.

Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül.

A halál az élet része. Ha valaki egész ember akar maradni, rá kell hangolódnia. És ha a saját halálát az ember nehezen érti is meg, elfogadni legalább nem lehetetlen.

Ugyanaz a könny, ami gyógyít, sebezhet és büntethet is.

A világnak fogai vannak és beléd marhat, amikor csak akar.

A gyerekeknek úgy kell belenőniük a képzelőerejükbe, mint egy pár túl nagy cipőbe.

Az őrület elleni érvek puha pukkanással szétpattannak, egyik réteg a másik után.

Jack a szájához emelte a poharat, és három nagy korttyal kiitta, a gin úgy robogott a torkában, mint teherautó az alagútban, a gyomrában felrobbant, aztán egyetlen ugrással visszapattant egészen az agyáig, és egy utolsó görcsös remegéssel az egész testét a hatalmába kerítette.

Végül visszabújt az ágyába, magára húzta a takarót, és nézte az árnyakat, amelyeket a földön kívüli utcai lámpa húsevő növényekkel teli, kusza dzsungellé változtatott; őt akarták körülfonni, hogy kiszorítsák belőle az életet, és lehúzzák a sötétségbe, ahol az a baljóslatú felirat villog vörösen: 
KELLÖGEM

Danny megmozdult a karjában. A petyhüdt, üres kifejezés az arcán lassan feltöredezett, mint valami vastag jégtakaró. Az ajka megrándult, mintha valami furcsát ízlelt volna.A szeme kitágult. A kezét felemelte, mintha el akarná takarni a szemét, aztán visszaejtette. 
Hirtelen megmerevedett Wendy karjában. A hátát úgy megfeszítette, hogy Wendy megingott. És hirtelen sikítani kezdett; őrült hangok szabadultak ki görcsös torkából, tébolyult, visszhangzó sorozatok. A hang végiggördült az épület földszintjén, és mint valami kísértet visszatért hozzájuk. Mintha száz Danny sikoltott volna egyszerre.

Azért írja meg, amiért meggyőződése szerint minden fontos irodalmi mű, fikció és nem fikció, megszületik: az igazság kedvéért; mert az igazság végül mindig kiderül. Megírja, mert úgy érzi, hogy meg kell írnia.

Danny életének legfőbb réme a VÁLÁS volt, ez a szó mindig vörös betűkkel jelent meg a képzeletében, és a betűket sziszegő mérges kígyók fonták körül. A VÁLÁS azt jelenti, hogy az ember szülei többé nem élnek együtt. Először vitatkoznak a gyerekük miatt a törvényszéken (milyen szék lehet az: karosszék, konyhaszék? – nekik mind a kettő van, tehát bármelyik lehet, gondolta Danny), aztán a gyereknek el kell mennie az egyikkel, és szinte soha többé nem láthatja a másikat, és az, amelyikkel lakik, ha kedve támad rá, bárkivel összeházasodhat, akit még csak nem is ismer az ember.

-Danny, honnan tudhatnád ezt? 
-Nem tudom- mondta gyenge hangon Danny.-Azt hiszem, a ragyogás.

Emlékezett egy autó lökhárítójára ragasztott címkére, amit Boulderben látott: A RUGBYJÁTÉKOSOK MEGESZIK SAJÁT HALOTTAIKAT. Egy másik is eszébe jutott: AZ VAGY, AMIT MEGESZEL.

Semmi ok nincs rá, hogy ne m űködjék. Semmi, kivéve azt, hogy a Panorámához tartozik, és a Panoráma tulajdonképpen nem akarja, hogy elmenjenek innen. Egyáltalán nem. A Panoráma piszok jól szórakozik.

A szoba másik felében tükör lógott, és az ezüstös foncsor legmélyén felirat jelent meg zöld tűzben, egyetlen szó: KELLÖGEM.

Ahogy valamelyik nagy huszadik századi gondolkodó mondta: az éjszaka mindig leszáll.

A képzelet mintha önálló életre kelt volna a tiszta levegőben, átszakítva az ésszerűség korlátját: nézni annyi volt, mint saját tehetetlen zuhanását látni lefelé, egyre csak lefelé, felette lassan forog az ég és a hegyoldalak, a sikoltás úgy sodródik el a szájától, mint lusta léggömb, a haja és a ruhája szétterül…

A haladás kerekei; előbb-utóbb visszaviszik az embert oda, ahonnan elindult.

Gyászolta, amit a múltban elveszített, és rettegett attól, ami a jövőben várja. 

*

Stephen King: The Shining, 1977

Magyarországon az Európa Könyvkiadónál jelent meg elsőként, ez volt egyébként az első, magyar nyelven megjelent King kötet hazánkban. Azóta számtalan kiadást és újranyomást élt meg a kiadónál, de az Árkádiánál is kijött két alkalommal. 

Két filmet is készítettek a regény alapján, az egyik az említett Stanley Kubrick-féle, Jack Nicholsonnal, a másik pedig egy három részes minisorozat, amelyet Mick Garris rendezett.

A könyv hivatalos elérhetősége: http://stephenking.com/library/novel/shining_the.html
Wikipédia: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Shining_(novel)

Moly.hu:
A könyv adatlapja: http://moly.hu/konyvek/stephen-king-a-ragyogas
Értékelésem: http://moly.hu/ertekelesek/622559
Még több értékelés: http://moly.hu/konyvek/stephen-king-a-ragyogas/ertekelesek
További idézetek: http://moly.hu/konyvek/stephen-king-a-ragyogas/idezetek